Az egyetemi és doktori tanulmányait az 1989-es romániai változásokat követően végzett/végző generáció jelen van a tudományos életben. Tudományos pályán keresi a helyét, alapkutatásokat kezdeményez és végez, konferenciákat, szakmai rendezvényeket szervez, kutatási eredményeit publikálja. Ennek az ifjú generációnak a jelenléte tapasztalható az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) konferenciáin, felolvasóülésein, az Erdélyi Múzeum hasábjain. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya azzal a szándékkal írt ki 2006 tavaszán debüt-díjat, hogy kiosztása évről évre alkalmat teremtsen arra, hogy a figyelem e tudósgeneráció tagjaira irányuljon. A díjra négy kutató adta be pályázatát. Fazakas Emese magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett a BBTE-n. 1994–1995 között mesterképző programot végzett a Közép-Európai Egyetem középkori tanulmányok szakán. 2005-ben doktori címet szerzett. 1995–1998 között a Román Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti és Nyelvtudományi Kutatóintézete kolozsvári fiókjának munkatársa, 1997-től a BBTE Bölcsészettudományi karának óraadó tanára, tanársegéde, egyetemi adjunktusa. A médiában állandó rovatokat lát el, tanári továbbképző programok előadója. Nyelvészeti szakkönyvek lektora, szerkesztője, két önálló kötet szerzője. Fazakas Emese legmerészebb vállalkozása az Erdélyi magyar szótörténeti tár főszerkesztői szerepének végzése, írta Péntek János akadémikus. Dóczy Örs 1994–2000 között a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett latin, 1998–2005 között a kolozsvári BBTE-n történelem szakos oklevelet. 2002-ben a Messina-i tudományegyetem ösztöndíjasa volt. 2006-tól a BBTE Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója. Történelmi, régészeti tárgyú tanulmányai, szakcikkei, recenziói és fordításai hazai lapokban láttak napvilágot (A Hét, Korunk). Történelmi, irodalomtörténeti tárgyú konferenciák előadója. Vida Erika a BBTE-n szerzett 1996-ban magyar-angol szakos tanári oklevelet. 1998-tól a Mentor Könyvkiadó olvasószerkesztője, 2003-tól felelős szerkesztője. Közel 30 kötet szerkesztője. Dóczy Örs és Vida Erika közös pályázatot nyújtott be, ez pedig Koncz József A Marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története (1557–1895) (Marosvásárhely, Mentor, 2006) című monográfia. A szöveget szerkesztette és átdolgozta, a mutatókat összeállította Dóczy Örs és Vida Erika, a latin szövegeket fordította és jegyzetekkel ellátta Dóczy Örs, az utószót Sebestyén Mihály írta. László Márton 1997–2001 között a BBTE történelem szakán alapképzést, 2001–2002 között mesteri programot végzett. 2004-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori iskolájának doktorandusza. 2001–2007 között tanár, szakmai referens, könyvtáros, levéltáros. 2003–2005 között a Magyar Autonóm Tartomány kutatócsoport tagja, 2006-ban az Észak-Erdély 1940–1944 közötti történetét kutató csoport munkatársa. Pályamunkája a Pro-Print Kiadónál, a „Források a Romániai Magyarság Történetéhez” sorozatban megjelenés előtt álló kézirat, amely az 1889–1986 között élt magyarhermányi történész, Máthé János két, mindeddig kiadatlan munkáját, valamint a pályázó két tanulmányát tartalmazza. A bizottság mind a négy pályázó munkáját elismeréssel értékeli. Tekintve, hogy Fazakas Emese életműve, teljesítménye messze kilép a díj által értékelhető keretből, a 2007-es debüt-díj nyertesei Dóczy Örs és Vida Erika. A szakosztály a pályázatot a 2008-as évre is meghirdeti. /Dr. Keszeg Vilmos, egyetemi tanár: A Debüt-díj második kiosztásakor. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./
2008. január 4.
Nagy Pál sok esztendős szerkesztői múlttal a háta mögött, nyolcvanadik életévén túl is folyamatosan dolgozik. Jelenlegi munkái közül a leglátványosabb a Mentor Kiadónál megjelenő Wass Albert-életműsorozat szerkesztése. Nincs időm unatkozni, mondta Nagy Pál. Ajándéknak tekinti, hogy öreg fejjel is dolgozhat. A Mentornál megjelenő Wass-sorozat immár harminchárom címet tudhat magáénak. Nemrégiben látott napvilágot Nagy Pál szerkesztésében Wass Albert Éltem: voltam címen a szerző önéletrajzi vonatkozású vallomása. Wass Albertet sokáig a kitagadottak és megbélyegezettek sorába tartozott, akár Nyirő József vagy Márai Sándor, meg más magyar írók, akik a háború után emigrációba kényszerültek. Nagy Pál 1992-ben A mindig hazanéző Wass Albert címmel írt egy hosszabb ismertető cikket az egykori Romániai Magyar Szóban. Talán ez volt errefelé az első „megszólalás” az Amerikában élő erdélyi magyar íróról. Sok könyvét kiadták, ennek ellenére még hatalmas terjedelmű kéziratmennyiség vár megjelentetésre. Az emigrációban keletkezett írásokról van szó, jórészt publicisztikai cikkekről, riportokról, különböző alkalmi szövegekről, vallomásokról, de még színdarabokról is. A Mentor a közelmúltban adta ki az Amerikai emberek című kötetet, ami Wass Albertnek a Szabad Európa Rádió számára készített egykori riportjait tartalmazza. Sokat javíthatna Wass Albert megítélésén az író műveinek román közegben való népszerűsítése. Az Elvész a nyom román fordítása készült el, kiadóra vár. 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány Corneliu Caltea fordításában Langa Scaunul Domnului címmel. Akkor Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondotta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről. A közelmúltban megjelent Kolozsvárt Mircea Tomusnak az Aripile domnului című dokumentumregénye, pontosabban annak első kötete, melyben a mezőségi, mócsi származású szebeni román író részletesen szól Wass Albertről, a Wass-családról, 1940 őszének mezőségi viszonyairól, drámai napjairól. Nagy Pál gondozásában a budapesti Palatinus Kiadónál – Gondolat és árvaság, Szellemi őrség, illetve Emberi szavak címmel – megjelentek a Tamási Áron esszéinek, cikkeinek, interjúinak kötetei. Ugyanitt kiadás előtt áll egy Tamási-leveleskönyv. A Mentor jelentette meg nemrég Nagy Pál Napló nélkül című könyvét, s remélhetőleg idén napvilágot lát – Gond és remény címmel – közelmúltbeli publicisztikai cikkeiből egy válogatás. A Kriterionnál Mosolygó Erdély címmel többkötetes anekdotasorozatot terveznek kiadni. Nagy Pál /sz. Mezőkölpény, 1924/ a marosvásárhelyi Református Kollégium után Kolozsvárra, a Református Teológiára, majd később a Babes–Bolyai Tudományegyetemre került, az Ifjú Erdély című diáklapban kezdte közölni első írásait. Az egyetem elvégzése után tanársegédként dolgozott Kolozsváron, majd 1955-ben Marosvásárhelyre költözött, ahova az Igaz Szó című irodalmi folyóirathoz hívták. Tizenöt év után A Hét, majd ‘73-tól nyugdíjazásáig az Új Élet munkatársa lett. Publicisztikai, irodalom- és színikritikai cikkei mellett számos kötetet jelentetett meg, illetve szerkesztett. /Szucher Ervin: „Nincs időm unatkozni” Beszélgetés Nagy Pál irodalomtörténésszel. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./
2008. január 20.
A Vasárnap szerkesztősége pályázatot hirdetett. Erre futott be Árvay Árpád (Szatmárnémeti, 1902. ápr. 21. – Bukarest, 1985. szept. 9./ életének ismertetése, melyet gyermeke állított össze. Árvay Árpád Szatmárnémetiben született, de már gyermekkorában Nagyváradra költöztek. Nyolcan voltak testvérek. Az ifjú Árpád korán megismerte a nélkülözést, népes családjának fenntartója lett. Leírhatatlan nyomorban éltek. Érettségi után rögtön munkát vállalt. Tanulmányait a nagyváradi jogi akadémián és a Szegedi Tudományegyetemen folytatta. Huszonkét évesen kezdett újságírással foglalkozni, majd 1926 után végleg az újságírói pályára lépett. Szerkesztője lett a kisebbségi magyar érdekeket védő Magyar Szó című nagyváradi lapnak. Ez a lap volt a legelszántabb védelmezője a bihari magyarságnak. Árpád is sajtóvétség miatt számtalanszor ülte le egy-két heti börtönbüntetését a nagyváradi fogházban. A lapot több ízben betiltották, de aztán más-más címen mégis megjelent. 1937-ben a hatóságok a lap megjelenését végleg felfüggesztették. A romániai Magyar Párt tagja megalapítása óta, majd később a nagyváradi Magyar Párt főtitkára. Amellett, hogy a két világháború közti váradi publicisztika kiemelkedő személyiségévé vált. Első önálló verseskötete Regősök útján címmel 1931-ben jelent meg. 1940 után, a második bécsi döntést követően. Árpádot meghívják a magyar országgyűlésbe. A német fasizmussal szembeni ellenállás vonzásába került. Lapját, a Nagyváradon megjelenő Esti Lapot a Magyarországot 1944 márciusában megszálló németek betiltották. Hetekig bujdosott. 1944-ben családjával Budapestre költözött. 1945. június 4-én a nagyváradi securitate – mindannak dacára, hogy képviselői mivolta biztosította immunitását – elrabolta budapesti lakásáról, és Nagyváradra hurcolta. Ütötték-verték, vallatták. Majd Kolozsváron tartották fogva ítélet nélkül 1946 novemberéig, amikor koncepciós perben mint háborús bűnöst tíz évre ítélték. Felesége beadvánnyal fordult Tildy Zoltán és Nagy Ferenc egykori képviselő társaihoz. Ők bizonyították, hogy Árpád lapját az országot megszálló németek betiltották, és az akkori nagyváradi főispán feljelentésére a Gestapo is üldözte. Erre tízéves ítéletét megsemmisítették. 1948 szeptemberében az akkori utasítások ellenére internálták. 1949 májusában szabadult a börtönből. Amíg a börtönben volt, mindenüket elvették. Kétholdnyi szőlőt hagytak meg csupán, abból kellett feleségének négy kiskorú gyermekével (a legkisebb 1945 őszén született, amikor Árpád már börtönben volt) megélnie. Figyelmeztették, hogy veszélyben van, ezért Bukarestbe költözött. 1953 márciusában újra letartóztatták, három évre elítéli a securitate azzal az indoklással, hogy a Magyar Párt titkára volt. Nyilvános tárgyalást nem tartottak. Hosszú ideig a családja sem tudta hollétét. Másfél év múlva helyezték szabadlábra. Állandó megfigyelés alatt tartották élete végéig. 1965-ben újból házkutatást tartottak lakásán. Huszonkét évi kényszerű hallgatás után, a ‘60-as évek végén újra írogatni kezdett. Eleinte csak nevének kezdőbetűivel jegyzi cikkeit. 1970-ben megjelent első regénye, A Jumbó nem felejt című ifjúsági regény. A Művelődés, A Hét és még számos magyar lap közölte cikkeit. 1973-ban jelent meg Szélsodorta falevél című regénye. Az Elődök példája című, 1973-ban megjelent esszékötete a 19. század középső részében a képzőművészet, a színház, a zene területén kialakult magyar–román művészkapcsolatokat mutatta be. /Igaz történet. = Vasárnap (Kolozsvár), 2008. jan. 20. – kiegészítve Árvay Margit: Árvay Árpád születésének centenáriumán (Erdélyi Napló (Nagyvárad), 2002. ápr. 23.) című emlékezésében szereplő adatokkal.
2008. február 13.
Kelemen Attila Ármin a Transindex.ro interneres portálon értékelte a Csutak István által indított modernizációs vitát /Csutak István: Székek földje – Székelyföld?, Szabadság, 2008. jan. 8./. Arra számított, hogy a modernizáció liberális téma: azok akik magukat liberális-kozmopolita rommagyarokként pozícionálták, mindent elkövetnek majd annak érdekében, hogy valamilyen módon intézményesítsék a vitát. Nincs önmagát véleményformálóként számon tartó és akként cselekvő rommagyar magyar liberalizmus? – kérdezte Kelemen Attila, aki „premodern felvilágosultaknak” nevezi a rommagyar csúcsértelmiségieket, akik a nem-nacionalista rommagyar establishment legbefolyásosabbjai. Alig vállalnak szerepet a nyilvánosságban. Kelemen Attila Ármin esettanulmányként emlékezett A Hét hetilapra: a hetilapot „egy fiatal, dinamikus, innovatív és deklaráltan tabudöngető csapat vette át. Az értelmiségiek azt nehezményezték, hogy egy vezető romániai magyar politikus olyan szerkesztőségi státust kapna, ami akár valamiféle politikai kontrollra is felhasználható lenne. Az értelmiségiek felelősséget vállaltak az intézményért és civilként állást foglaltak a politikai kontroll ellen. Azokban a hetekben jó dolog volt rommagyar értelmiségiekként gondolni magunkra. ” – állapította meg. A politikus kilépett a szerkesztőségből és „a legfontosabb kozmopolita romániai magyar értelmiségiek mind ott voltak A Hét körül. Ma már nincs A Hét, amely működése utolsó időszakában nyíltan elkötelezte magát pár magyarországi politikus mellett”. Ezek a kozmopolita értelmiségiek nem törődtek vele, hogy a hetilap nyomtatásban megszűnt. Kelemen Attila szerint az „A Hét megszűnésének okai és körülményei értelmiségi tabutémának számítanak. ” „Talán jobban kellett volna vigyázni A Hétre” – intett a cikkíró. /Kelemen Attila Ármin: HOME JOGOK. Rommagyar 2. 0. = Transindex.ro, 2008. febr. 12./ Parászka Boróka, A Hét szerkesztője válaszolt Kelemen írására. Kijelentette, „előre megfontolt és sikeres öngyilkosságot hajtottam végre, mint erdélyi magyar újságíró”, hozzátette: senki sem nem érzékelte drámaként ezt. Öngyilkossága abban állt, hogy egy éve nem jelent meg a hazai sajtóban publicisztikája. Most azonban visszaszólt a sírból. Kelemen Attila (már megint) taktikus szöveget írt. Nem ő az egyetlen aki ilyen „egyre vontatottabb önpozicionáló programbeszédet ír”. A modernizációs propaganda Parászka szerint ürügy. Jönnek a választások, erre hirtelen felélénkül a modernizációs-vita. Csutak István „írt egy ilyen kedves bumburnyák szöveget, be is szopta rendesen a reformra oly éhes ifjú nemzedék”. „Ahelyett, hogy végre radikálisan átértékelődne, kicserélődne az egész erdélyi magyar közösségkép, sőt: úgy általában a magyar nemzet-kép, a modernizációs vita konzerválja és legitimálja az eddigi torzulásokat. ” A modernizációs stratégiák dallama: „Édes Erdély itt vagyunk", és ez a 1940 óta semmit sem változott. Parászka leszögezte, amíg „kiindulópontunk, érdekközösségünk az etnosz, addig nincs elmozdulás. Nem elég az anyaország gyilkosság, a fiú-országot is ki kellene nyírni. ” Parászka ítélkezett: „A teljes magyar sajtó válságban van, nem csak az erdélyi magyar. ” „Van markóista lapunk és rádijónk, van tőkésista weblapunk és hetilapunk, hát nem kiegyensúlyozott ez a kis magyar erdélyi médiavilág? Hurrá!” És jönnek a Parászka szerinti egyedüli értékek, köztük Selyem Zsuzsa /a Korunk vagy A Hét teljes évfolyama sem elég ahhoz, hogy annyit mondjon el a közelmúltunkról, mint Selyem Zsuzsa regénye/ és Cs. Gyimesi Éva. Parászka kimondta: „a sajtó (a politika) vált butává, műveletlenné, érzéketlenné, tájékozatlanná. ” /Parászka Boróka: Köpök a síromra. = A Hét – ahet. ro, febr. 13./ A Kelemen Attila által jelzett vezető romániai magyar politikus A Hétnél: Kelemen Hunor. Parászka Boróka rendszeresen publikál a budapesti Magyar Narancs hetilapban.
2008. február 15.
Komolyan veszi-e az RMDSZ saját programját? A marosvásárhelyi polgármester-jelölés nagy jelentőségű, ahol korábban az RMDSZ „nagyon csúfos vereséget” szenvedett el. Ezt a várost minden politikai párt komolyan vesz. A Csegzi kontra Borbély meccs rosszul kezelt konfliktus, a marosvásárhelyi RMDSZ szervezet ma szervezetlenebb az országos átlagnál. A Magyar Polgári Párt legitimizációs harcának legfontosabb ütközetét itt kívánja megvívni azzal, hogy Bölönit – saját jelöltként – tálcán kínálja fel az RMDSZ számára. Az erdélyi magyar ellenzék átvette a FIDESZ stratégiát: igyekszik civiltámogatottsággal pótolni a politikai szervezetlenségét. Markó Béla attól fél, beengedi az MPP-t a házba, és ki tudja, hogyan végződik majd ez a kényszerű vendéglátás. Borbély politikailag az egyik legerősebben felépített szereplője az RMDSZ-nek. Az RMDSZ most kipróbálhatná a civil interaktív politikát, olvasható az aláírás nélküli cikkben az A Hét internetes portálján. /Bölöni kontra Borbély. Viccel-e az RMDSZ? = A Hét – ahet. ro, febr. 14./
2008. március 22.
László Ferenc pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje és szilárd keresztény hite határozta meg. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szerzett oklevele szerint fuvolaművészként kezdte a tevékenységét, és több romániai városban, illetve kelet-európai országban hangversenyezett. Néhány év múltán azonban a kamarazene-tanári hivatást választotta. Előbb Kolozsváron a Zenei Líceumban tanított, majd a Bukaresti Zeneakadémián, vállalva a heti rendszerességgel tett utazások fáradalmait, s végül, 1991-től a Kolozsvári Zeneakadémián. Az egyetemen az adjunktusi beosztástól a professzoriig ért el. Kolozsváron tanszék- és doktorátusvezető tanárrá nevezték ki. Jelenleg ugyanitt konzulens professzor. Zenetudósként főleg zenetörténeti kérdésekkel foglalkozott. Több mint húsz könyvének java részét Bartóknak szentelte. Zenetudományi művek mellett konferenciákon tartott előadásokat, de jelentős publicisztikai munkássága is. Éveken át szerkesztette A Hét című lap zenei oldalát. Románul és németül ugyanolyan tökéletességgel, gazdag szókinccsel, magas irodalmi színvonalon beszél és ír, mint magyarul. A Romániai Mozart Társaságnak tíz évig elnöke volt. /Almási István: László Ferenc laudációja. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./
2008. április 9.
Szécsi Antal Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott tanár pedagógusi pályájának közel felét az erdővidéki Vargyason töltötte Két könyvvel állt elő. Az egyikben – Falu a Látóhegy alatt – vargyasi éveit írta le, másikban – Kapuállítók hitével – hosszas pedagógusi pályájának tanulságait összegezte. Szécsi Antal nemcsak tanított, nevelt is, gyermekeket és felnőtteket egyaránt. Életútját számba vevő könyve végén felsorolta pedagógiai témájú írásait. Zömük a Közoktatás elődjében, a Tanügyi Újságban jelent meg, de közölt az A Hétben, a Korunkban és a Hargitában is. „Jelenleg egy Vargyashoz kapcsolódó könyv megírása foglalkoztat: dr. Borbáth Károly, tragikus körülmények között elhunyt, legendás tudású történész életútja. Kutatok, levelezek, gyűjtöm az anyagot” – vallott a szerző. /Borbély László: Küzdelmes évek krónikása. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./
2008. április 29.
Papp Kincses Emese, a Sapientia Egyetem oktatójaként jegyezte Törzsökösen (Hargita Népe, ápr. 22.) című cikkét, amelyben a Sapientia sorsát kérte számon a jelenlegi magyar kormányon. Papp Kincses Emese szerint az erdélyi magyar egyetem „nemzeti közösségünk szellemi fejlődése” szempontjából fontos. Parászka Boróka, az A Hét internetes lap szerkesztője feltette a kérdést, mit jelent valóban az egyetem, az univerzitás? „Olyan intézményt, amely segít csatlakozni az európai szellemi, gazdasági, munkaerőpiaci erőtérhez, ezért a szó legnemesebb értelmében nemzetközi, sőt nemzetek feletti? Vagy valamiféle helyi érdekű, avítt, versenyképtelen alibiintézményt, amely napi politikai és egyéni egzisztenciális célokat, nemzeti érdeknek álcázott önzést szolgál? Ideje van a nemzeti gondolat megtisztításának, túl sokan és túl sokáig éltek vissza ezzel” – írta Parászka. Hány „európai szinten is versenyképes oktatót prezentált az ún. erdélyi magyar felsőoktatás?” Látványos az oktatóhiány. Parászka szerint ezeknek az egyetemeknek – néhány szak kivételével– még mindig nincs olyan presztízse, amely egy ilyen léptékű oktatáspolitikai beruházásnak és vállalásnak kijárna. „Az erdélyi magyar érettségizők száma gyakorlatilag megegyezik az egyetemi helyek számával, aki átverekszi magát az érettségi-küszöbön, az elvárt feltételek minimumán, máris egyetemi hallgatónak tudhatja magát, sőt biztosra veheti zsebében a könnyen szerzett, ám nem túl értékes diplomát. ” Papp Kincses Emese szerint az Orbán-kormány idején elindított egyetem a Gyurcsány-kormány idején halódik. Vajon az egyetem működésének fent megnevezett zavarai közül melyért tehető felelőssé a Gyurcsány-kormány bármely hivatalnoka? – kérdezte Parászka, védve Törzsök Erikát. Ebből a nemzetféltő szemléletből hiányzik az állampolgári öntudat, a civil kurázsi. Parászka – Törzsök Erikát ismételve – elítélte az erdélyi magyar felsőoktatást, hogy nem a román államtól és a romániai magyar civil szférától kér támogatást. Parászka szerint szó sem esik a magyarországi felsőoktatással való együttműködésről. Vetette-e bárki össze, hogy miként alakul a magyarországi egyetemek fejlesztése, támogatása akkor, amikor az erdélyi magyar felsőoktatás támogatását követeljük? A dr. Papp Kincses Emese által megfogalmazott „Még több pénzt!” perspektíva nélküli erdélyi önzés. /Parászka Boróka: Még több pénzt! = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 29./ Az A Hét internetes lap címlapján szerepel: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány – ennek Törzsök Erika a vezetője.
2008. június 26.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete június 24-én két főt tüntetetett ki életmű-díjjal, Nagy Pál irodalomtörténészt, lapszerkesztőt és Farkas Ernő magyar szakos tanárt, volt tanfelügyelőt. A 84 éves Nagy Pál rövid tanári pályafutás után az Igaz Szó, majd A Hét és az Új Élet című lapnál dolgozott szerkesztőként, nyugdíjazását követően is folytatta a munkát, számos tanulmány, publicisztikai írás, antológia szerzője. A 90-es években újjáalakult EMKE Maros megyei szervezetének alelnökeként fáradhatatlanul járta a vidéket, a magyar kultúra értékeit népszerűsítő rendezvényeket szervezett, akárcsak Farkas Ernő magyar szakos tanár, aki húsz évig szaktanfelügyelőként irányította a megyében a magyar irodalom és nyelv oktatását, a legkisebb szórványtelepüléseket is ellátva magyar tankönyvekkel, a pedagógusokat pedig szaklapokkal. /Antal Erika: EMKE-életműdíjak. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./
2008. július 4.
Június 14-én megalakult a Sütő András Baráti Egyesület Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Bölöni Domokos „Úgy szeretem Marosvásárhelyt, hogy sosem feledhetem Pusztakamarást” címmel számolt be az eseményről a Népújságban /jún. 23./ „Sütő András sokat tett azért, hogy a magyar szellem, a magyar lélek, és a nemzetegység spirituális temploma fölépüljön” – hangsúlyozta előadásában dr. Bertha Zoltán egyetemi tanár, irodalomkritikus. Cs. Nagy Ibolya irodalomkritikus, Sütő András több kötetének szerkesztője arról számolt be, milyen könyvei jelentek meg az író halála óta. Cs. Nagy Ibolya szavait hallhatta félre mind Kovács András Ferenc, aki elhagyta a helyszínt, mind Sebestyén-Spielmann Mihály, a neves történész-levéltáros, aki a jeles költő és főszerkesztő távozta után nyomban KAF „védelmére kelt”. Cs. Nagy Ibolya hiába próbálta magyarázni az álláspontját, Sebestyén kikérte magának, hogy őt szülővárosában idegenek oktassák ki Sütőből és helytállásból. A marosvásárhelyi Vásárhelyi Hírlap június 27-i számában megjelent egy glossza, Sebestyén Mihály tollából. Azt írta, hogy „a meghívott előadó, debreceni egyetemi tanár gyöngécske apológiával, méltatlan színvonalon méltatta Sütő András munkásságát, irodalomtörténeti helyét. Vásárhely többet érdemel. A felkért szerkesztő, Cs. Nagy Ibolya az „erdélyi magyar irodalom megosztására tett kísérletet”. A hölgy a debreceni Digitális Irodalmi Akadémia bennfenteseként közölte, hogy az idei díjazott Kovács András Ferenc, »különben nagyon tehetséges költő« lett, de ezzel ki- vagy elütötte az elismeréstől Szilágyi István (Kő hull apadó kútba) kolozsvári főszerkesztőt, Kossuth-díjast. A kormányzat beleszólt, és most különböző írói csoportosulások szavazhatnak be akárkit, „olyan jöttment nemzetietlen taknyosokat is, mint KAF. ” Sebestyén Mihály felállt, jelezte, hogy „nem kérnek a magyarhonui pártvitákból és országmegosztó agyarkodásból, a hölgy férje, maga is nevetlen irodalomtörténész, felkért, hogy tartsam a számat. ” Az ügyben Bölöni Domokos megkérdette Cs. Nagy Ibolya véleményét, idézett leveléből. Cs. Nagy Ibolya leszögezte, nem tett kísérletet az erdélyi magyar irodalom megosztására. Nincs mit megosztani: nincs egységes erdélyi magyar irodalom. Ennek n kirívó példája lehet a három évvel ezelőtti esemény is: amikor a Sütő András elleni, A Hét-beli sajtóhadjárat miatt szükség lett volna az »egységes« erdélyi (de legalább vásárhelyi) magyar irodalmi kiállásra, az író védelemére. Mellesleg kik írták a Sütő-monográfiákat (az elsőt már 1986-ban): a „nevetlen“ magyarországi irodalomtörténészek, vagy az egységes erdélyi magyar irodalomtörténetírás jelesei? Cs. Nagy Ibolya sorolta Sebestyén tévedéseit: nincs »debreceni Digitális Akadémia«, s ő nem »bennfentes«., nem mondta, hogy Kovács András Ferenc »ki- vagy elütötte« az »elismeréstől« Szilágyi Istvánt, nem mondta, hogy a »kormányzat beleszólt«, és átalakította a régi rendszert, nem mondtam, hogy »KAF jöttment, nemzetietlen taknyos«. A másik »nevetlen irodalomtörténész«, a »hölgy férje«, nem mondta, hogy Sebestyén »tartsa a száját«, a »magyar demokratikus chartáról« sem esett egyetlen szó sem. A két megrótt irodalomtörténész, Bertha Zoltán és Márkus Béla csak azért nevetlenek, mert Sebestyén Mihály nem írta le a nevüket. Bölöni Domokos jelen volt, jegyzetelt, tanúsíthatja: Cs. Nagy Ibolya igazat mondott. /Bölöni Domokos: Amik elhangzottak és amik nem. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 4./
2008. október 9.
Markó Béla RMDSZ-elnök Egy elmaradt egyezség története címmel hosszabb írást jelentetett meg a magyarországi Élet és Irodalom című hetilapban, megpróbálta a magyarországi olvasó számára is értelmezni azokat a folyamatokat, amelyek a romániai magyar politizálásban az utóbbi közel két évtizedben végbementek. Markó felvázolta a magukat racionálisnak tartó politizálók és a nemzeti retorikájú radikálisok közötti véleménykülönbségeket. Markó úgy látja, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselő az örök ellenzéki szerepében érzi magát a legjobban, Orbán Viktor Fidesz-elnök legfontosabb érdekének pedig azt tartja, hogy „az erdélyi MPP-nek RMDSZ-ernyő alatti parlamentbe juttatásával saját politizálása számára barkácsolhatna össze olyan eszközt, amellyel esetleg még az ágakat is el lehetne fűrészelni az RMDSZ alatt. ” Markó azt mondta ezzel, hogy az RMDSZ-t egyik magyarországi párt sem tudta becsábítani kizárólag a saját holdudvarába. Erdélyben elsősorban az MPP-tábor próbálta ízekre szedni az RMDSZ-elnök írását. Az Erdélyi Riport hetilap sorra vette és elítélte azokat, akik Markó írását támadták. Papp Kincses Emese szerint, ha a szellemi és anyagi kultúrjavak elosztási szintjén keressük az erdélyi magyar egységet, csalódni kell, hiszen szakadék tátong a szűk gazdasági és politikai elit és a nemzeti közösség többi része között. Papp Kincses Emese pedig olyan társadalmi egység, egyenlőség, illetve egyenlőtlenség nevében írta sorait, amelyen a különbségek megszüntetését célzó diktatórikus és utópisztikus társadalmi berendezkedés sem tudott segíteni, írta az Erdélyi Riport. Az erdélyi magyar politikai, gazdasági és társadalmi elit azonban nem csupán kiváltságosabb helyzetbe került RMDSZ-es tisztségviselőkből áll, hanem legalább ugyanilyen arányban találni magas polcra került személyeket a másik oldalon is, érvelt a hetilap. Érdekcsoportok szövetkeznek egymással, „befolyásukat a közpénzekről döntéseket hozó országos és helyi vezetőségekre már nem is tagadja senki”, olvasható az Erdélyi Riportban. Papp Kincses Emese szerint az RMDSZ nem foglalkozik az autonómiával, illetve ha igen, akkor demagóg célokból. Az Erdélyi Riport szerint a dr. Csapó József-féle autonómia tervezet „központosított, diktatórikus rendszert, egyfajta nemzetállamot szeretne meghonosítani egy olyan országban, amely ha lassan is, de demokratizálódik”. Vannak azután olyan cikkek, amelyek Markó Bélát személyesen támadják. Az egyik írás szerint „Be akarja csapni az erdélyi magyar szavazókat. ” Egy másik, Markó írásának ürügyén, bizonyos erdélyi magyar lapokat vádol: „…az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó vagy a nagy múltú, de szellemileg teljesen lepusztított A Hét nem egy esetben az Élet és Irodalomra, Mozgó Világra vagy a 168 Órára emlékeztető balos szövegei a jövendő elit ideológiai indoktrinációját szolgálják. A majdani vélemény-multiplikátorokét. Kinevelnek sok kis Czika Tihamért, akik már csak merő véletlenségből beszélnek magyarul, primer értékiránytűik teljesen függetlenek a magyar nemzeti értékrendtől. ” Az Erdélyi Riport válaszol erre: „Alighanem a szerző úgy gondolja: a magyar nemzeti értékrendbe nem fér bele a nyitott, európai, a más népeket is megbecsülő gondolkodás, ahogyan az erdélyi fiatalok jelentős része teszi, hanem csak az ős- vagy a búsmagyarkodás. ” /Székedi Ferenc: Elvek és elvtelenségek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), okt. 9. Papp Kincses Emese: Erdélyi kecske és káposzta – Reflexió Markó Béla helyzetelemzésére. = Szabadság (Kolozsvár), 2008. szept. 26., 27. Székedi Ferenc nem nevezte meg, milyen cikkeket ítélt el, ezek között van: Román Győző: Csúsztatásos közelmúlt, hazug jelen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1. Borbély Zsolt Attila: A sapka. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 1.
2008. december 12.
A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.
2008. december 20.
A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat legújabb számának bemutatóját december 11-én, az egyik budapesti, Dob utcai kávéházban tartották a szerzők és a szerkesztők. Tematikus számuk címe: A mi Erdélyünk. A közölt írások többnyire a régi időket idézik. Tamás Gáspár Miklós szerint Erdélyben, sőt egész Romániában a zsidóság múlttá vált. A lapszám bemutatóján Erdélyi Lajos elmesélte, életének nagyobbik részét Marosvásárhelyen töltötte, a Sütő András vezette Új Élet munkatársa volt. 1940-ben, a bécsi döntés megváltoztatta életüket. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatokat. Végül jött Auschwitz. A szintén marosvásárhelyi Ágoston Vilmos író, kritikus – a ’70-es évek végén a helyi területi rádió munkatársa volt, jelenleg Gödöllőn él –, írással szerepel az összeállításban. Ágoston apját munkaszolgálatra hívták be, ezzel megúszta azt, amit szerettei nem, ugyanis több családtagját elhurcolták Auschwitzba, ahonnan nem volt visszaút. Az erdélyi jelent többek között Simon Judit nagyváradi újságíró képviselte a lapban, aki azt vallja, hogy ő magyar, és a vallása zsidó. „Egyik sem zavarja a másikat. Egyik sem több, mint a másik. ” A Tompa Gáborral, a Kolozsvári Magyar Színház rendezőjével készített interjúból kiderül: az anyjának az apja volt zsidó származású. Tompa Gábor rendező kifejtette: Harag György meg Kovács György sem hagyta magát sodortatni a középszerű, népnemzeti hőbörgés által, ezért tudtak európai módon gondolkodni a színházról. Parászka Boróka, a marosvásárhelyi A Hét főszerkesztője két könyvet ismertetett. Lőwy Dániel A Kálváriától a tragédiáig című könyvében a kolozsvári zsidóság történetét dokumentálta a második világháborúig. Tibori Szabó Zoltán az Árnyékos oldalban pedig a holokauszt utáni évek eseményeit boncolgatta. Dragomán György 1973-ban született, az anyai nagymamája zsidó származású, tizenöt éves korában vándorolt ki szüleivel Magyarországra. A fehér király című regénye az utóbbi évek talán legnagyobb könyvsikere. /Kibédi Varga Sándor: Kettős identitás, dupla szorítás. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 20./
2009. január 12.
„Eckstein a Markó-vonallal ellentétben nem tartja szerencsésnek azt, hogy az RMDSZ szembefordult a korrupcióellenes intézkedésekre elszánt demokrata párti elnökkel, és nem tartja szerencsésnek azt sem, hogy a magyar kisebbségi szervezet a 2004-es választások idején elkötelezte magát Nastase mellett. A legnagyobb hiba pedig az volt, hangsúlyozta a szenátor, hogy az államelnök felfüggesztésével kapcsolatban a Szövetség nem bízta a döntést a választókra. ” Mindez az A Hét honlapján jelent meg, 2007 májusában. Az RMDSZ vezetősége nem elégedett Basescu államfő döntésével, miszerint a liberális exszenátor, Eckstein-Kovács Péter lesz ezentúl a kisebbségi tanácsadó. Szász Jenő nem szimpatikusabb Basescu számára, mint Markó Béla. Pusztán arról van szó, hogy évek óta arra használja az erdélyi magyar pluralizmus megteremtésére szolgáló törekvéseket, hogy mélyítse az árkot az RMDSZ és az MPP között. Eckstein azt nyilatkozta, hogy Romániában a legrosszabb dolga a cigányoknak van, ezért főként velük kell majd foglalkoznia. Basescu úgy gondolja, amíg a romákkal foglalkozik Eckstein-Kovács Péter, addig nem lesz majd ideje a magyarokkal törődni. /Máthé Éva: Divide et impera! = Krónika (Kolozsvár), jan. 12./
2009. január 31.
A 85 éves irodalomtörténész, Nagy Pál begyűjti a termést, az asztalra teszi újabb és újabb köteteit. A Mentor Kiadó jegyzeteinek válogatásával (Gond és remény, 2009) tiszteleg Nagy Pál előtt, egy másik műhely pedig két kötetre tervezett levelezésének első darabját juttatja el az olvasókhoz: Leveleskönyv lapjai. I. A címzett: Nagy Pál. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2009. Az előszóban Nagy Pál elmondta: „Azokban a forgatagos időkben – 1955 és 1984 között –, amikor kenyérkereső mindennapjaimat szerkesztőségekben töltöttem, az Igaz Szónál, A Hétnél, Új Életnél, irodalmunk, kultúránk sok jeles személyiségével köthettem ismeretséget. ” /B. D. : A levél címzettje: Nagy Pál. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 31./
2009. február 2.
Erdély-szerte egyre gyakrabban emlegetett szükségszerűség a magyar ház, a szórványban a helybeli magyar közösségek identitásőrzést segítő otthona. Az RMDSZ-politizálás jövőjéről megkezdődött a vita. A volt államtitkár Csutak István így tette fel a kérdést: „képes lesz a közeljövőben a romániai magyar elit és vele együtt az egész közösség tudatosan kissé eltérni a statisztikai átlag diktálta viselkedésmintáktól?” Czika Tihamér úgy véli, hogy az erdélyi magyar szolidaritás hosszú távú munka, a mentalitás modernizálása nélkül nem számíthat sikerre. Parászka Boróka, az A Hét láthatóan talajvesztett főszerkesztőnője, miután gyakorlatilag felszámolta előbb a lap nyomtatott változatát, 2008 márciusa óta pedig az internetest is, most a budapesti Mozgó Világban, „egy frappánsra fabrikált jegyzetben” fejtette ki otthontalanságérzetét. Szerinte a magyar és a román ház, pontosabban a két ország között nincs különbség, „közös akol ez már, ez a két ország”. Parászka ilyen patetikusan halálhangulatosan zárta írását: „2009-ből a száz évvel ezelőtti Adyra visszatekintve bizony tudni már, hogy itt nem minden egész törött el, nem törött el semmi. Eleve szilánkos, széteső és huzatos a mi nem létező házunk. ” Arról, hogy P. B. -nek milyen másik ház kellene, arról nincs szó írásában. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./
2009. február 4.
Marosvásárhelyen az ARTeast Alapítvány által működtetett Bolyai utcai B5 Stúdióban megnyílt Irsai Zsolt marosvásárhelyivé lett képzőművész, több szépirodalmi lap – köztük A Hét, illetve a Látó – egykori, illetve mai külső munkatársa tárlata. A művész három évtizede nem jelentkezett egyéni kiállítással. /Nagy Botond: Interaktív tárlatnyitó avagy egyéni kiállítás harminc év után. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 4./
2009. április 4.
Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./
2009. május 8.
A Marosvásárhelyen élő és örökké aktív, 85 éves Nagy Pál irodalomkritikus és szerkesztő élete nagy ajándékának tartja, hogy személyesen is ismerhette a romániai magyar irodalom legjavát, kapcsolatot, barátságot ápolt az olyan „nagy öregekkel”, mint Kós Károly, Tamási Áron, Tabéry Géza, Tompa László, vagy kortársai közül Sütő Andrással, Székely Jánossal, Molter Károllyal, Kemény Jánossal és sok más jeles íróval, költővel. 1955-től 1970-ig az Igaz Szó irodalmi folyóirat munkatársa volt, majd az akkor alakult A Hét vásárhelyi tudósítója lett három évig. 1973-ban Sütő András hívta meg az Új Élethez, Nagy Pál innen ment nyugdíjba 1984-ben. Azóta is dolgozik, a Mentor Kiadónál a Wass Albert sorozatot gondozza. Egy budapesti kiadónak több kötetet is szerkesztett Tamási Áron műveiből, emellett saját kötetei is jelentek meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadónál, a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolatnál és a marosvásárhelyi Mentornál. Nagy Pál is vallja, hogy egységes magyar irodalom van. Egyetemes magyar irdalom, aminek egy része Budapesten, Pécsen vagy Debrecenben születik, más része Szabadkán, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, esetleg Ungváron. Nagy Pál eszményképei elsősorban Tamási Áron, Nyírő József, Bözödi György, aztán Kiss Jenő és Sütő András. Sütővel meghitt barátságban volt. /Antal Erika: Maradandó művek nyomában. Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomtörténész útja egyenesen vezetett az irodalomhoz. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./
2009. május 22.
Tófalvi Zoltán /sz. 1944. márc. 24./ marosvásárhelyi író, történész Korondról származik, behatóan tanulmányozta a fazekasok életét, munkáját. A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán magyar–történelem szakon szerzett képesítést, majd a Kolozsvári BBTE történelem–filozófia szakán tanult. Később A Hét és az Erdélyi Napló hetilapok és a Román Televízió magyar szerkesztőségének munkatársaként dolgozott. Számos riport- és tanulmánykötete jelent meg. Kutatási területe a korondi népi fazekasság, valamint az 1956-os események és azok következményei. 1982. október 30-án tartották nála az első házkutatást. Az irodalmi alkotásnál is súlyosabb bűnnek számított néprajzzal foglalkozni Tófalvi tanulmányt ír a beszervezés „menetrendjéről”. A kiszemelt ügynöknek saját kezűleg kellett megírnia a beszervezési kötelezvényt, azt utána le is gépelték, amit az ügynöknek szintén alá kellett írnia. A jelentések zömét az információk alapján ugyan a tartótiszt – a „forrás” fedőnevét is feltüntetve – összegezte, de a Szekuritáté gondoskodott arról, hogy a dossziéban a saját kézzel írt jelentések is legyenek. Tófalvi úgy érzi, a kommunista diktatúra ellen lázadók történetének megírása, a periratok közzététele a legsürgősebb feladatok közé tartozik. A román történetíráshoz viszonyítva nagy a lemaradás. Eddig több százezer oldal periratot, az 1956 utáni hazai perekhez kapcsolódó dokumentációt olvasott át, fordított románról magyarra. Ezekből látja, milyen meghatározó, központi személyiség volt Márton Áron püspök. Abszolút tekintélynek számított. Dobai István nemzetközi jogász háromszor járt Márton Áron irodájában, hogy kikérje a tanácsát az általa összeállított ENSZ-memorandumról, annak ellenére, hogy református főgondnok volt. A később kivégzett Szoboszlai Aladár plébános is Márton Áronnak akarta megmutatni a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, a román–magyar konföderációt meghirdető elképzeléseit. Márton Áron a huszadik század egyik legjelentősebb magyarja volt. Tisztán látta az eseményeket, összefüggéseket. Tófalvi tízkötetesre tervezi az 1956-os eseményekhez kapcsolódó sorozatot, és ebből három jelent meg. A következők: a hazaárulási perekről négy kötet szól: az első a Szoboszlai-, a második az érmihályfalvi, a harmadik a Dobai-csoport, a negyedik a Fodor Pál és Csiha Kálmán és három Ferenc-rendi szerzetes pere, és lesz egy ötödik kötet, amelyben a túlélőket szembesíti a dokumentumokkal. Előkészületben van a negyedik és ötödik kötet. Ez lesz az első sorozat. A második sorozatban a Bolyai Tudományegyetem megszüntetéséhez kapcsolódó peranyagot dolgozza fel. Külön kötet tartalmazza majd Moyses Márton és Szokoly Elek, illetve a határon átszökött két fiatal perét. Tófalvi foglalkozik az unitárius egyház lefejezésével és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a perével is. A következő kötet a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere, 59 diákot, tanárt ítéltek el. Külön kötet foglalkozik majd a kolozsvári teológiai intézetben lezajlott eseményekkel. Lesz egy összefoglaló kötet a székelyföldi, szovátai, gyulakutai szervezkedésekről, amelyek közvetlenül a forradalom napjaiban, illetve utána zajlottak. 2006. december 17-én éjszaka betörtek Tófalvi lakásába. Feltűnő, hogy egy betörőt miért érdekelnek az 1956-os eseményekhez kapcsolódó levéltári dokumentumok? A megmaradt dokumentumokat, több tízezer oldalt szétszórtak a lakásban. Három hónapig tartott, amíg valamennyire rendszerezni tudta. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el. Most már azért beszél minderről, mert nem tartja otthon az anyagait. /Máthé Éva: Requiem a meghurcoltakért. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./
2009. október 30.
Tíz évvel ezelőtt jelent meg a Krónika napilap első száma, A Krónika erdélyi magyar közéleti napilap első, 1999. október 30-án megjelent lapszámát felvezette egy nulladik, bemutatkozó szám is. Az október 8-án napvilágot látott Krónika vezető anyaga természetesen az aradi megemlékezésekről szólt, akkor a rendezvényt szélsőséges román fiatalok egy csoportja megzavarta. Sabin Gherman, az Elegem van Romániából című vitairat szerzője tíz évvel ezelőtt nyilatkozott a Krónikának: „Az erdélyi románságnak több mint fele gazdasági, közigazgatási és kulturális autonómiát szeretne. A lakosság megelégelte, hogy a Kárpátokon túl használják fel az Erdélyben beszedett adó nagy részét, Bukarestnek pedig egymagában nagyobb a költségvetése, mint Erdélynek. ” /Rostás Szabolcs: Egy évtized Krónikájának kezdete. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./ Tízéves a Krónika napilap, amelyet a semmiből teremtett a jószándék, de Ágoston Hugó, az ÚMSZ főmunkatársa szerint kissé korán jött a pártállás váltása. Ágoston Hugó részt vett a Krónika megalapításában, mint jóval korábban az A Hétében, majd a Krónika után az Új Magyar Szóéban is. – A munkatársi gárdák rövidesen jól összekeveredtek. /Ágoston Hugó: Az első tíz év. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./
2009. november 11.
November 9-én mutatták be Miklós Ágnes Kata első kötetét /Bűnös szövegek – Bevezetés a detektívtörténetekbe, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009/, a szerzőt Balázs Imre József irodalomtörténész, a Korunk folyóirat főszerkesztője faggatta. Miklós Ágnes Kata a budapesti Általános Vállalkozási Főiskola Társadalomismereti Tanszékének docense. A detektívtörténetek újraolvasásával foglalkozó huszonhárom részes esszésorozata 2005-ben és 2006-ban jelent meg A Hét című hetilapban, a mostani kötet az ott publikált esszék kibővített és kiegészített változata. /Ferencz Zsolt: Hányadik oldalon következik be a haláleset? Miklós Ágnes Kata könyvbemutatója a Bretter-körön. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./
2009. november 17.
Kuszálik Péter nemrég megjelent kötetében (Purgatórium. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009) a Sütő-életmű kutatóit és monográfusait felülbírálva képletes pert indított, megkérdőjelezve Sütő András irodalomtörténeti besorolásának eddigi eredményeit. Azokat a kutatókat, akik a 2005-ben lezajló Földes-vitában is megszólaltak (lásd Ablonczy László, Bertha Zoltán, Görömbei András, Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya írásait A Hét 2005 első félévi számaiban) Kuszálik Péter képletesen védőügyvédeknek tekinti Sütő András „szentté avatási perében”, ő pedig az advocatus diaboli, aki a terhelő bizonyítékokat sorolja fel. A tárgyalás hitelét megrendíti, ha az ügyész a vádirat előterjesztését többször megszakítva hol pamfletíróként humorizál a vádpontok kapcsán, hol rövid részleteket árul el az előre elhatározott ítéletből. Ezért a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Művelődési Egyesület november 19-én tartandó beszélgetőestje nem a vád és nem az ítéletmondás fóruma kíván lenni. A beszélgetést felvezetője Stefano Bottoni történész. /Lázok János: Az esküdtszéké a szó. A Bethlen Gábor Művelődési Egyesület vitaestje. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./
2009. november 17.
A nagy sikerű Sztánai Füzetek című sorozatban (Művelődés – Szentimrei Alapítvány) jelent meg Fekete Károly Hatvan év Kalotaszegen. Válogatott írások (1947–2007), Művelődés – Szentimrei Alapítvány, Sztánai füzetek 7. Kolozsvár, Sztána, 2009.) című könyve. Fekete Károly a romániai pedagógus-társadalom ama, mai Kós Károlya, aki több mint hat évtizeden keresztül előbb a kolozsvári Igazság, majd később a Szabadság külső munkatársaként-újságírójaként, a Kolozsvári Rádió magyar adásainak a helyi tudósítójaként Kalotaszeg kiváló tollú krónikás-nagymestere volt. A kötet törzsanyagát Fekete Károly művelődésszervezői és pedagógiai tevékenységét föltérképező írások, valamint a szerző különböző sajtóorgánumokban (Kalotaszeg, Igazság/Szabadság, A Hét, Faclia, Szemfüles, Művelődés) megjelent írásainak reprezentatív cikkbibliográfiája (1966–2000) egészíti ki. /Bréda Ferenc: Kortárs krónika az örök Kalotaszegről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./
2009. november 23.
Stefano Bottoni történész nyitotta meg november 19-én a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Művelődési Egyesület szervezte vitaestet Kuszálik Péter nagy port kavart Sütő-kötetéről, a Purgatóriumról. Stefano Bottoni az erdélyi magyar értelmiség 1945 utáni helyzetéről, szerepvállalásáról beszélt. Rámutatott, hogy az akkori hangadó magyar értelmiségiek hittek a kommunizmusban. Az már egyénfüggő volt, hogy ki mikor hasonlott meg egykori önmagával, mikor jött rá a rendszer súlyos hibáira. Sütő András hosszú ideig megtartotta funkcióit, de már 1968-ban pontosan tudta, hogy Ceausescuval nincs értelme egyezkedni. Későbbi műveiben a hatalom ellen fordult, Sütő-kultusz alakult ki Erdélyben. Bottoni bevallotta: a Földes-vita idején (2005-ben) nem kereste a Sütővel való találkozást, ma ezt már hibának tartja. Kincses Előd ügyvéd többek között azt sérelmezte, hogy Kuszálik könyvében egy Sütő-írást öt változatban közöl, holott azután, hogy átírta, javította saját kéziratát, Sütő bizonyára csak az utolsó változatot vállalná, tehát Kuszáliknak nem volt joga mindegyiket ismertetni. Lázok János, a Bethlen Gábor Művelődési Egyesület elnöke, irodalomkritikus Sütő András legfontosabb színműveit elemezte. „Drámáiban benne van Sütő András hatalomhoz való viszonyulásának ambivalenciája. Ő úgy gondolta: a hatalomra szükség van, mert szabályozza a társadalmat. De azt is belátta, hogy ha a hatalom önmagát abszolút értéknek tekinti, akkor lázadni kell ellene” – értékelte Lázok. Hozzátette, hogy Sütő, miután feladta a hatalom és az erdélyi magyarság közötti közvetítő szerepét, megtagadta az 1970-es években írt műveit. Kincses Elemér rendező hangsúlyozta: Sütőnek nem kell senkitől bocsánatot kérnie. Nagy Attila orvos szerint „ízléstelen volt a Földes-vita”. Úgy véli: A Hét folyóiratban lezajlott, Sütővel kapcsolatos polémia több évvel megrövidítette az író életét. A hallgatóság felháborodását váltotta ki, amikor Lőrinczi Zoltán kijelentette: „Sütő együtt ugatott az elvtársakkal”. Haller Béla tanár fájlalta, hogy éppen Sütővel kezdődött a „nagy leleplezés”, azzal az íróval, aki elkezdte a korai tévedéseivel való leszámolást. Spielmann Mihály történész Kuszálik könyvét rendetlennek, rosszul szerkesztettnek minősítette, főleg azért, mert sok benne az ismétlés, átfedés. Születnie kellene egy ellen-vitairatnak. Kuszálik Péter szerint senkit nem lehet semmilyen tette alól felmenteni csak azért, mert tehetséges /Máthé Éva: Ellentétes Sütő-képek: plágiumvád és méltatások. = Krónika (Kolozsvár), nov. 23./ Kuszálik Péter elmondta: „mítoszrombolás céljából” gyűjtötte össze az anyagát. Kincses Előd ügyvédként és egykori jóbarátként idézte fel az író alakját, és felszólalt Kincses Elemér rendező is, aki valamikor fiatal színészként lépett színpadra Sütő darabjában. /Antal Erika: Sütő – pró és kontra. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./
2009. november 24.
Megjelent a „vádirat” és született rá számos reakció. Az egész a Stefano Bottoni történész tanulmánya kapcsán kirobbant Földes-vitával kezdődött a Transindex és A Hét lapjain, majd Kuszálik Péter Purgatórium című kötetével csúcsosodott ki, amelynek szerzője elmarasztalta Sütő Andrást, az író diktatúrabeli közéleti szerepvállalása, illetve korai írásai miatt. A marosvásárhelyi Bethlen Gábor Egyesület irodalmi-közéleti fiktív esküdtszéket hívott össze, nyílt vitára szólítva az állásfoglalókat. Körülbelül nyolcvanan jelentek meg november 19-én, háromórás, többé-kevésbé civilizált hangnemben folytatott vitán ismertették érveiket a felszólalók. Stefano Bottoni: Az első probléma az integráció. A magyarságot nem űzték ki Romániából a világháború után. Lehetőség és kényszer: integrálódni kell. A második probléma: a hatalomban való részvétel. Kényszerhelyzet ez, de a résztvevőknek milyen mozgásterük van? Sütő mind közéleti, mind irodalmi szempontból a hetvenes években van a csúcson, és ekkor törik meg, ekkor fordul el. Abban hitt, hogy a pártvezetésen belül eredményeket lehet elérni. Sokkal bátrabb, mint akik kizárólag a rendszeren belül gondolkodtak. Bottoni négy éve írta a tanulmányt, amelyből kirobbant a Sütő–Földes-vita. Most már úgy látja, ez hiba volt. Nem gondolta volna, hogy ez lesz belőle. Ha tudta volna, nem írja meg. Virág György szerint Sütő és mások azért maradtak a hatalomban, mert úgy vélték, hogy tehetnek valamit. Hangsúlyozta: soha, senki sem tudja lerombolni azokat a csodálatos élményeket, amelyeket Sütő művei benne keltettek. Kincses Előd: Nagyon komoly hibák és tévedések vannak Kuszálik kötetében, amelynek vitastílusával sem ért egyet. Mátyás Zoltán: 1974. július 4-én Sütő írt egy levelet Illyés Gyulának a romániai magyarság szomorú helyzetéről. Ő vitte el ezt a levelet. Magyarországon a párt központi bizottságától azt a választ kapták, hogy a magyarság sorsa megoldott. Nem szabad elfelejteni, hogy Sütőnek a magyarságért végzett harca, szemlélete ‘83 után teljesen megváltozott. Benke István: Az Anyám könnyű álmot ígér számukra azokban az időkben reveláció volt. Kuszálik Péter: Szét kell választani a tehetséget a tettektől. Az értelmiségi élet képviselői vállalják fel önmagukat. Cáfolják meg vitairatát. Lázok János: A színházban átélték a lázadás lehetőségét. Ezért volt a Sütő-dráma, az Egy lócsiszár virágvasárnapja tíz évig a színpadon és fulladt botrányba, letiltásba. Sütő ezekben a drámákban fogalmazta meg a hatalommal szemben való ambivalens viszonyulását. Amikor a hatalom önmagát célnak tekinti és nem az élet folytonosságának, akkor ellene lázadni kell! A Sütő András-i életmű ismerete nélkül nem lehet azt nyilatkozni, hogy 5-6 drámája fog megmaradni és azokkal sincs már mit kezdeni. Ötvös József: A teológián megoszlottak Sütő drámáiról a vélemények. Tudták, hogy mindez példázat. Sütő számára mindez eszköz volt arra, hogy elmondhassa mindazt, ami akkor fontos volt. Kincses Elemér: Sütőt lehet szeretni, nem szeretni, de megtagadni nem lehet! És kitől kérjen Sütő András bocsánatot!? Vére a műtőasztalon mindenféle bocsánatkérést megér. Vida Gábor: – A magyar irodalom nagy problémája: nem tudjuk megérteni azt, hogy egy alkotó végtelenül sérülékeny és sebezhető ember. Dr. Nagy Attila: Sütő Andrásnak, az író fiának a szeku törte el a lábát. Nagy Attilát a szeku lefényképezte, amikor átvett egy könyvet. Vida szerint nem ártana a mai gárdát is feldolgozni, hogy ki melyik titkosszolgálatnak dolgozik. A Hét-beli vita ízléstelen volt. Sütőt akkor már a rákkal kezelték, ez a vita legalább egy évvel megrövidítette az életét. Dr. Lőrinczi Zoltán: Sütő András jól akart élni. És ezért neki árat kellett fizetnie, amit meg is fizetett. Ezt prostitúciónak hívják. Gáspár Sándor: – Nincsenek dokumentumok, amik vannak, titkosak és hamisak. Nem lehet igazolni, hogy mi az, amit kényszerből írt a műveibe. Haller Béla: A ‘80-as években Sütő már elsőrendű ellenzékinek számított. Szinte senki sem mert érintkezni vele. „Valamennyiünk sorsába beépült, ő adta meg a lehetőséget arra, hogy méltóságérzéssel lehessünk együtt. És ez a Sütő kikezdhetetlen. ” Spielmann Mihály: Szerkesztői szempontból Kuszálik Péter könyve rettenetesen rendetlen. Rengeteg az ismétlés, az átfedés, az olyan szövegrész, amelyből érezhető, hogy az olvasót hülyének tekinti. /Nagy Botond: Sütő András és a Purgatórium. „Jegyzőkönyv” a Vitáról. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./
2009. december 16.
A Kriterion Alapítvány kuratóriuma idén Gálfalvi Zsolt marosvásárhelyi irodalomkritikusnak, szerkesztőnek adományozza a Kriterion Koszorút. Gálfalvi Zsolt /sz. Marosvásárhely, 1933/ a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett, majd évtizedeken átívelő, az erdélyi magyar írónemzedékeket támogató irodalomkritikusi munkát végzett az Utunk, az Igaz Szó, A Hét munkatársaként vagy rovatvezetőjeként és főszerkesztőjeként. A múlt század hatvanas éveiben a Marosvásárhelyi Állami Színház igazgatójaként is tevékenykedett és 1971–1975 között részt vállalt a romániai magyar színházak irányításában a bukaresti Művelődési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetőjeként. Az 1989-es romániai fordulat után részt vállalt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalapításában. A Romániai Magyar Pen Klub elnöke, a Romániai Írószövetség igazgató-tanácsának a tagja, 1998-tól több éven át a Román Televízió igazgatósági tagja. Számos kötete jelent meg. /Sz. F. : Kriterion Koszorú Gálfalvi Zsoltnak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 16./
2009. december 18.
„1989. december 23-át, szombatot írtunk, és az ajtó előtt négyen álltak: régi barátom, diáktársam, a Kriterion és A Hét történész szerzője, Demény Lajos, a futólagosan ismert sportpszichológus, Tüdős István, Simon Kinga szentgyörgyi műtörténész férje és két, eddig sosem látott fiatal férfi: Verestóy Attila és Lányi Szabolcs, később tudtam meg, mindketten tudományos kutatók. Szabolcs fején turbánnak is beillő kötés. ” Domokos Géza Esély címmel kiadott visszaemlékezéseinek első kötetében így írja le első találkozását az akkor 43 éves Lányi Szabolccsal, aki ma a Sapientia Egyetem professzora. A vegyész dr. Lányi Szabolcs 1989 júniusában még adjunktusként tevékenykedett a Bukaresti Műegyetemen, de néhány napra rá a belügyisek döntésére eltávolították munkahelyéről. Hónapok óta munkanélküliként tanúja volt Bukarestben a tüntetéseknek, a sortüzeknek, őt is betuszkolták egy rendőrségi kocsiba, bevitték őket, majd Lányit összeverve, véresen elengedték. Hazaindult, de újra elfogták, bevitték a szeku főhadiszállására, ott immár harmadszor megverték. Megint hazaindult, de nem volt szerencséje, most egy rendőrőrsre vitték. A teremben verni kezdték a lefogottakat, mire Lányihoz értek, belefáradtak, abbahagyták a verést, elszállították őket a jilavai börtönbe. Másnap szabadon engedték őket, Bukarest széléig visszavitték mindnyájukat egy rabszállító kocsival. Este Lányi hazament, találkozott Verestóy Attilával, mentek Demény Lajoshoz, aki már írta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kiáltványát. Innen Domokos Gézához mentek, aki Kriterion Kiadó élén elismert volt. „Mink – így, udvarhelyiesen: mink – azért jöttünk, hogy megbeszéljünk egy nyilatkozatot... – kezdte Verestóy Attila. – Kiáltványt! – helyesbített a turbános Lányi. Demény tanár úr elmosolyodott, és zsebéből előhúzta az RMDSZ 1989. december 25-i keltezéssel közismertté vált kiáltványának első fogalmazványát. ” / olvasható Domokos Géza: Esély, I. kötetében. /Székedi Ferenc: Az átélt órák hitelével. A húsz évvel ezelőtti eseményeket idéző, évfordulós beszélgetés Lányi Szabolcs egyetemi tanárral. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./
